A költő ezt a versét 1848 decemberében írta, amiből logikusan levezethető az, hogy az illető már nem él, ami mentségéül szolgálhat arra a
tényre, hogy Magyarországon a halálbüntetést, még királyok esetében is, eltörölték.
Petőfi Sándor
AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!
A cím határozott felszólítást tartalmaz, ami a költő monarchikus államforma iránti elégedetlenségét fejezi ki, meglehetősen nyers formában.
Véleményem szerint humánusabb módozatot is használhatott volna nemtetszésének
kinyilvánítására. Ajánlhatnám a „Rúgjátok ülepen a királyokat” kifejezést. Ez
utóbbi büntetési forma kevésbé drasztikus és jóval mulatságosabb is. Egy
szakszerűen, precízen kivitelezett akasztást csak egyszer, a fenékberúgást
napjában akár többször is végre lehet hajtani. Megemlíteném még, hogy a
fejlettebb nyugati országokban a fent említett probléma megoldására általában a
fej nyaktól való elválasztását alkalmazták. A franciák még egy praktikus gépet
is összeeszkábáltak a lefejezés hatékonyabbá tételére. Petőfi Sándor erős
felindultságára utal az a tény, hogy a versben még hétszer hangzik el a címben
használt kifejezés, ami pontosan megegyezik a versszakok számával.
Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat
Akasszátok föl a királyokat!
Lamberg és Latour grófokat a jámbor, de lelkes pesti nép
nemes egyszerűséggel felkoncolta. Valószínűleg jó sokan lehettek, aminek a
költő feltehetően nagyon örült, mivel még egy felkiáltójelet is odabiggyesztett
a sor végére. Vitatkozhatnánk azon, hogy egy leszúrt, illetve lámpavasra fellógatott
gróf látványa mennyire esztétikus, de ez egyéni ízlés kérdése. Petőfi felhívja
a nép figyelmét, hogy e derék cselekedetük még korántsem elegendő. Az utolsó
sorról már kifejtettem a véleményemet, spongyát rá!
Kaszálhatd a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával ujra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat –
Akasszátok föl a királyokat!
A következő két sor a költő éles megfigyelőképességét dicséri
a fűnyírás terén. Ez különösen esős időjárás esetén igaz. Az ágak letördelése
és a fák kitépése környezetvédelmi szempontból teljes mértékben elítélendő.
Egy-egy ág letörése még megbocsájtható, de egy fa tövestől való kitépése
azonban már határozottan nem! Az utolsó cselekedet káros volta mellett, a költő
túlzott magabiztosságára is utal. Egy száz éves tölgyfa tövestől való kitépése
valóban a világ végéig tartana. Próbáltam, nem ment.
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad!
Akasszátok föl a királyokat!
Ez a versszak, ismét Petőfi mániákus, már-már túlzásba
hajló királygyűlöletét tartalmazza, kissé bővebb, kifejezőbb módon. Szeretné,
ha mindenki empátiával fordulna eme érzéséhez. A dagadó kebel és tenger közötti
összefüggést nem értem. A „vitorla” szó alkalmazása ebben az esetben jóval szerencsésebb
lett volna.
Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad –
Akasszátok föl a királyokat!
Na, itt aztán van minden! Szóval a király már az édesanyja
méhében is fondorlatosodik, gyerekkorában állatokat kínoz, szemtelen a
nevelőjével, meg még a levegőt is elfeketíti, mint a sithek, vagy mint a 10-es
busz. Petőfi úr, ez azért erős túlzás! Csak akad legalább néhány példány Európa
koronás fői között, akikre ez a leírás nem illik. A királyoknál amúgy az a
szokás dívik, hogy általában kriptába temetkeznek, jól le is zárják őket
hermetikusan, a termőföld szennyezése ebben az esetben hál’ istennek nem forog
fenn.
Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt –
Akasszátok föl a királyokat!
Ebben van igazság. A királyok legfőbb szórakozása a vadászat
mellett általában a háborúskodás volt. Mindenféle apró-cseprő dolgon hajba kaptak.
Ezeknek valóban a nép itta meg a levét. A kritika ebben az esetben tehát érthető és jogos.
(Zárójelben jegyezném meg, hogy szegény XVI. Lajos francia király és ügyes kezű ezermester, nagyon jámbor ember volt. Szabad idejében a lakatosműhelyében szorgoskodott. A kortársai szerint volt is
tehetsége a dologhoz. Erre nem pont őt fejezték le.)
Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? –
Akasszátok föl a királyokat!
Szóval hiába minden áldozat, vérontás, végtagok levágása, könny, szenvedés stb., amíg minden koronát és az alattuk tartózkodó személyt ripityára nem zúzunk nem oldódnak meg a gondok. Sajnos azóta kiderült, hogy a háborúskodás királyok alkalmazása nélkül is vígan működik. Egyedül a sakk nevű játékban, meg a kártyában maradt némi szerepük.
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad
Akasszátok föl a királyokat!
Mindenkinek kijár az ártatlanság vélelme, ez a királyokra
is vonatkozik. Ne engedjük, hogy jogos felháborodásunk elhomályosítsa az
éleslátásunkat. A hóhérmesterségről meg annyit, hogy azt szépen ki kell
tanulni, ez is egy tisztes szakma. Nem úgy megy az, hogy az ember egyik nap még
verseket írogat, másnap meg királyokat akasztgat tucat számra.
Szóval ez a vers
kissé elfogult, erős túlzásokat tartalmaz, de tudjuk be ezt a költő erősen
felindult lekiállapotának. Én is ezt szoktam érezni, amikor véletlenül rácsapok az
ujjamra.
